Mit tegyél, ha elakad a kommunikációd a pároddal? Ha valami megváltozott gyermeketek születése után és már semmi sem a régi?
A “hagyományos családmodellben” az anya az, aki mindenkiről gondoskodik, mindenkit kiszolgál. Első a család, így saját szükségletei, vágyai nem is igazán számítanak, valahogy Ő mindig a sor végére kerül. Ez a modell manapság már nem (így) működik….Hogy miért?
Mert a világ változik (szerencsére vagy nem, ezt mindenki döntse el maga).
Egyrészt kevés a főállású anya, akinek “csak” az a szerepe, hogy háztartásbeliként otthon legyen. Viszont ha egy anya egyébként 6-8-? órában ugyanúgy dolgozik, mint a párja, akkor vajon milyen alapon lehetne azt elvárni, hogy hazaérve egyedül robotoljon tovább? Én a munkamegosztásban hiszek, hisz a gyerekek közösek, a terheket-feladatokat is közösen kell vinnünk, ami egy családdal jár.
Másrészt már nem jellemző, hogy több generáció él együtt, mint régen, amikor gyakorlatilag egy egész család nevelte a kicsiket. Nekem a nagyszüleimnél pl. még ott lakott az én dédimamám is és ugye sokan emlékszünk hasonlóra.
Harmadik ok, hogy úgy látom a mai férfiak, édesapák is másképp állnak már a kérdéshez és egyre több anyatársamtól hallom, hogy a párjuk szuperul főz, vagy segít takarítani, vagy kiviszi a játszóra a lurkókat. Magyarul, kiveszi a részét Ő is az otthoni dolgokból.
Azonban még most is bőven van olyan család, sajnos, ahol az anyuka gyakorlatilag teljesen magára marad a gyerekneveléssel és minden háztartási munkát ő végez egyedül.
Na, ez nálam mondjuk kiverné a biztosítékot… s most direkt nem mondom azt, hogy mindenki magának választotta párját, mert tudom, hogy ez így nem fair.
Tény, hogy kettesben az élet ugyanis sokkal, de sokkal könnyebb, egyszerűbben szervezhető, ám ahogy gyarapszik a család, úgy gyarapszik a mosni-mosogatnivaló, a vasalni való, a szülői értekezletek száma, a különórák száma stb. Egész egyszerűen fizikai képtelenség mindezt egyetlen embernek megoldania.
No persze lehet, olyan módon, ha azt mondjuk, akkor ím’ az anya ( és házi mindenes), de akkor tessék lemondani a társról, szeretőről… Vagy-vagy, ez csak így működik.
Mert az már mégis képtelenség, hogy a gyerekhad ellátása (fürdetés, etetés, játék, altatás), a konyha rendbe szedése, a másnapi teendők előkészítése után még azt várja VALAKI hogy kedélyesen duruzsoljunk a fülébe és égető vággyal ajánljuk fel fél tizenegykor, hogy megmasszírozzuk a hátát… Miközben mi húztuk az igát, amíg ő munkából hazatérve máris pihenő üzemmódba kapcsolt.
Úgy gondolom, csodálatos dolog egy kis életet nevelgetni, terelgetni és főzni is sokan szeretünk, nekem pl. a takarítással sincs semmi gondom (jó, vasalni mondjuk én annyira nem szeretek), csak azt mondom, valahogy az úgy nem fair, hogy mindezt teljesen egyedül csinálja valaki, miközben a “társa” ül a kanapén feltett lábbal és telefont meg tv távirányítót nyomkod. Na ez nem társ szerintem, hanem max plusz egy ember, akit még el kell látni, akiről gondoskodni kell.
Az látom, hogy sokaknál valóban a gyerekvállalás a vízválasztó és itt megy el sajnos rossz irányba a dolog, amikor az édesanya úgy érzi egyedül marad a terhekkel. Egész egyszerűen megváltozik a kommunikáció és azok az emberek, akik egymást rajongásig szerették talán még néhány nappal/héttel/hónappal korábban, képesek ölre menni csip-csup ügyek miatt.
Nem kellene így lennie!
Hiszek abban, hogy megfelelő párbeszéddel a felek között pozitív változást lehet elérni a mindkét fél számára új kihívásokat jelentő élethelyzetben is! Mint pl. a gyermekvállalás.
Úgy hívják ezt a fajta kommunikációt, hogy békés önérvényesítés anyaként. (A csoportos coachingról itt olvashatsz)
Miről is szól ez a párbeszéd?
- Hogyan kérj segítséget?
- Hogyan mondd el a párodnak, ha valami nem tetszik?
- Hogyan mondj nemet?
- Hogyan kritizálj úgy és hogy fogadd a kritikát úgy, hogy ne legyen belőle sértődés.
Nagyon is tipikus párbeszédek tarkítják a kisgyerekes mindennapokat, ezt tapasztalom a munkám során, ahogy anyukákkal dolgozom.
Nehéz mindig türelmesnek, higgadtnak maradni, ha estére már fáradtak vagyunk, nyűgös volt a baba, várjuk, hogy hazaérjen a párunk, aki szintén egy kis nyugaomra vágyna a stresszes munkanap után. Ilyenkor még az is olaj a tűzre, ha nem úgy néz ránk, nem úgy szól hozzánk, ahogy szeretnénk. És ez persze fordítva is igaz!
Sok pár válik el pont ebben a kisgyerekes időszakban, mert félrecsúszik a komunikáció és egy elmérgesedett helyzetben már egyik fél sem nyúl utána, hogy megmentse a kapcsolatot!
De nem törvényszerű ám, hogy így legyen! Figyeljetek csak egy kicsit jobban egymásra! Nyeljetek nagyot, számoljatok tízig, vessetek be bármit, ami segít lenyugodni, mielőtt olyat vágtok egymás fejéhez, amit szinte azonnal megbántok!
A párkapcsolatunk olyan kötelék, amiért minden nap dolgoznunk kell, és az egy csónakban evezünk azt jelenti, hogy a terheket is megosztjuk egymással!
Kommentek