Nem szeretnék nevelési elvek boncolgatásába, ütköztetésébe belemenni, mert ez nem az én területem és azt gondolom, éppenséggel megvívom én is otthon a magam kis belső csatáit! Végképp nem venné ki jól magát, ha osztanám itt az éterben az észt. Én is csak egy átlagos anya vagyok átlagos gyerekekkel.
Egy gondolat miatt írom meg mégis ezt a bejegyzést.
Ez nem gyereknevelési kérdés, hanem az én fejemben futott végig az agyamon egy délutáni “Jaj, uramisten, esik az eső, ma nem tudom játszóra vinni őket, mit csinálunk otthon vacsoráig, hogy kötöm le az energiáikat??!” kétségbeesős pillanatban.
És akkor döntöttem. Szemléletet váltottam. Elhatároztam, hogy elébe megyek annak, hogy az én három extra higany fiú gyermekem szétszedje a lakást és az én idegeimet a nap hátralévő részében miközben próbálom elpakolni a cuccaikat és vacsorát készíteni nekik! Aki volt már lakásba zárva örökmozgókkal, tudja miről beszélek!
Mert azt hiszem, van olyan pillanat, amikor ér sodródni az árral és van, amikor bizony kézbe kell venni az irányítást!
Hanyagoltam az általános kérdést, hogy “Éésss, mihez lenne kedvetek”? Naná, hiszen hárman négyfélét mondtak volna és legalább egyikük tuti valami elektronikus kütyüre vágyott volna. Szóval inkább én ajánlottam játékot, letelepedtem közéjük és együtt összeszereltük a duplo vonatos szettet és a többi elemből (jó nagy doboznyi duplónk van) megépítettük a boltot, benzinkutat, virágboltot, iskolabuszt stb. És a gyerekeim mind odasereglettek körém. Nem volt csetepaté és indiánüvöltve kergetőzés a lakásban.
Bevallom, azért erős késztetést éreztem olykor, hogy csekkoljam a pittyegő telefonomat (az üzleti oldalamra jönnek folyamatosan az értesítések üzenetekről, hozzászólásokról), de ellenálltam. A srácok azonnal megérzik, ha lankad a figyelem és ilyenkor szokott kezdődni az egymás piszkálása. Na neeeeem… ezt inkább neee!
És ezt most tényleg anya-szemszögből írom, hogy ha figyelünk rájuk, akkor figyelnek ránk. Együttműködőbbek, könnyebben szót lehet érteni velük. És egy anya ugye semmi másra nem vágyik, mint nyugalomra, békességre a gyerekei körében. Ezzel a hozzáállással egyszerűbb megvalósítani.
Lehet még kicsik ahhoz, hogy magukban eljátsszanak és minden vitás helyzetet békésen rendezzenek.
Tudom, egyszerűbb lenne bekapcsolni tévét és lessék azt. Azért van ilyen is, nem tagadom, főleg, ha épp a vacsorát kéne megcsinálnom.
Szóval azt hiszem, ez egy kétirányú utca.
A gyerekek -főleg az egésznapos távollét után – igenis igénylik, hogy kicsit velük is törődjünk, velük foglalkozzunk.
Nem kell sokat, napi tizenöt-húsz perc is elég. Jó lenne gyermekenként persze, de több testvérnél, ha éppen egyedül vagy otthon velük, ez tudom, kivitelezhetetlen…
Ha megkapják a hőn áhított figyelmet, utána nyugodtabak lesznek és tudjuk mellettük/tőlük/velük együtt(!) végezni az otthoni teendőket is.
Érdemes szerintem mgpróbálni. Olykor lehet pizzát is rendelni, lehet szendvicset vacsorázni, el lehet dönteni, hogy mi a fontos! Mert ezer felé senki nem képes szakadni. Azt hiszem a meleg vacsoránál lényegesebb, hogy a gyermekeink érezzék a szeretetünket, hogy törődünk velük. Nagyobbakkal egyébként már akár együtt is lehet főzőcskézni, miközben beszélgetünk velük. Házimunka gyerekekkel? Erről ITT írtam korábban.
Szerintem így könnyebb. Ha szeretnénk, hogy a gyermekeink figyeljenek ránk, együttműködjenek velünk, nekünk is figyelnünk kell rájuk!
Te hogy gondolod?
Anyatöltő zárt csoportunkban a kisgyerekes mindenapok kihívásairól beszélgetünk. CSATLAKOZZ HOZZÁNK ITT!