Huh, ez az anyaság tényleg egy szuper kis önismereti utazás. Én mindig is egy hurrikán típus voltam. Sosem szöszögök, nem sétálok, hanem megyek valahova.
T E M P Ó S A N. Na de gyerekkel egészen más az élet!
Ha csinálok valamit, akkor azt csakis teljes erőbedobással.
A felöltözés nálam max. öt perc és jobb a szintidőm, mint a férjemnek.
Gondolhatod, mekkora kihívás volt az első időszak, amikor a már önjáró gyerkőc minden kőnél és fűszálnál megállt, hogy rácsodálkozzon a játszótérre vezető út szépségére. Gondolom ez nálatok sincs másként!
De tudod, gyerek szemmel mégiscsak más a világ!
És pont ezért mondom, hogy az anyaság egy önismereti utazás, mert úgy látom, sokat megtudhatunk magunkról is, mikor szülővé válunk.
Ha addig nem tűnt fel, gyermekünk majd rádöbbent, hogy mennyire szemellenzősen közlekedünk a nagyvilágban.
Te például megállsz köszönni, valami kedveset mondani minden szembejövőnek? Fura is lenne, nem igaz? Az én fiam megteszi.
Integet minden buszsofőrnek és megköszönöni, hogy vele utazhattunk.
Észreveszi, ha eltűnik a játszótérről a kedvenc homokozólapátja (fogyószköz, mint tudjuk…)
Te meg sokszor azt sem tudod, kedd van-e vagy szerda, nem igaz?
A gyerekek mindent megfigyelnek. Minden apró részlet fontos, ahogy ismerkednek a világgal. Ösztönösen még jók és nyitottak.
Vajon mikor veszik ki mindez belőlünk a felnőtt válás folyamatában?
A gyerekek szeretnek lassan csinálni dolgokat. S nem csak azért, mert méreteiknél fogva jóval kevesebbre képesek.
Hát hol a viharba érdekelnek engem a csigák eső után? Miért kell megcsodálni az éneklő madarakat a fákon? Miért lépjek lassan, ha észreveszek egy napozó gyíkocskát. Pedig most ezek mennek.
A gyerekek tanítják meg újra, hogy vegyem észre ezeket a hétköznapi csodákat.
Nem mondom, hogy nem a napi intéznivalók, a mit főzzek estére?-kérdésköre kavarog ilyenkor a fejemben, de igyekszem. Tényleg igyekszem!
Mert tudod, mire jöttem rá?
Nagyon is jó, hogy nem kell mindig pörögni és darálni!
Jó a fejemnek, ha kiszellőztetetem. Jó a szememnek, ha végre zöldet lát a monitor után. Feltölt, ha a gyermekeim boldogon ölelnek meg, mert nem rohanunk haza ovi/suli után, hanem kimegyünk a játszóra és még egy fagyi is belefér közben.
Újra megtanuljuk észrevenni az apró dolgokban rejlő örömöket, ha nem akarjuk örökké hajtani, a saját rohanó tempónkra kényszeríteni a gyerekeket!
Mekkora “divat” lett mostanában a mindfulness, az adott pillanat megélése, a belefeledkezés a jelenbe! Na hát kérem, ez a gyerekekben ösztönösen benne van… Tanuljuk el tőlük, lassuljunk le hozzájuk!
Kommentek