Nálunk ez most érkezett el.
Nézem a kisfiamat és néha legszívesebben megállítanám az órát, hogy ne nőjön tovább. Hogy mindig megmaradjon anya pici fiának.
A kis bújós, aki ha sír, az ölembe bújik, hogy vigasztaljam meg.
Akivel még utoljára koptatjuk a nagy tesóktól örökölt autókat és autópályát.
Neki még össze kell vágni az ételt. Ő még nem szobatiszta, de már ennek is látom a jeleit.
Mindenben utánozza a testvéreit, kéri, hogy tegyem fel a wc-szűkítőt, amikor épp olyan kedve van. Már látom, ez lesz a nyári projekt.
A szoptatást pár hete abbahagytuk, az is megviselt lelkileg.
Nem találkoztam még olyan anyukával, aki ne siratná meg legalább a lelke legmélyén az első szülinapot, az elválasztást, az óvodakezdést, a fontos mérföldköveket, melyek arra emlékeztetik, hogy nincs már többé kisbabája.
Mi anyák szeretünk babázni. Persze az ezerszer ébredős éjszakákat kihagynánk, de azok a bársonyos talpacskák, az édes kacaj, a babaillat, hmm….. mind visszasírjuk, igaz?
Mondom, könnyebb akkor, ha tudod, hogy jön az utánpólás, jön a kis testvér és hamarosan újra babázhatsz.
De kimondani, hogy ilyen többet már biztosan nem lesz, iszonyatosan nehéz!
Minden élethelyzetben természetes, hogy szomorú kicsit az ember, ha egy korszak lezárul. Miért lenne ez másképp az anyaság megélése terén?
Hisz oly sok mindenről mondtunk már le ezért a csepp kis emberért/emberekért.
Az egész életünket megváltoztatták, felbolygatták: az életszerepeinket, emberi kapcsolatainkat, a biztos egzisztenciánkat, a megbízható munkaerő státuszunkat.
Általuk lettünk család és mi, szülők.
Új élmények, tapasztalások és gyermekünk által jobban megismertük önmagunkat is!
És most vége ennek a csodás időszaknak!
Benne van ebben persze az ismeretlentől való félelem is.
Újra a régi mókuskerék, a napi minimum 8 órás robot és majd csak délután találkozunk vele újra??? Vele, akivel eddig akár éveken át napi 24 órán át együtt lélegeztünk?
Hogyan is bízzunk meg abban, hogy a bölcsiben/oviban majd ugyanolyan szeretettel lesik minden rezdülését, mint mi tesszük azt otthon?
Nehéz az elválás.
És az sem segít, hogy mondogatjuk magunknak, hogy ez az élet rendje.
Igen az. De attól még fájhat az elmúlás és bánkódhatunk kicsit amiatt, ami elmúlt és nem jön vissza többé!
Mostanában sokat nézegetem a fiúk babakori fényképeit, videóit. Nosztalgiázom, újra átélem a régmúlt pillanatokat. Így most jó.
Mindegyiküknek van egy kis doboza, amelybe összegyűjtöttem a babakori emléktárgyait: kórházi karszalag, köldökcsipesz, első cipőcske, első cumi (már amelyiknek volt), a szoptatási napló stb. Erről ITT írtam korábban.
Most, hogy a nagyok ovisok, iskolások, a műalkotásokat kezdtem el külön-külön dobozba gyűjtögetni.
Konverválni az emlékeket? Talán így lehet. Meg lehet próbálni.
Ám azt hiszem, az igazi élmények bennünk vannak! Mert oylan szívmelengető érzés rájuk gondolni, elmerengeni a múlton.
Te is szoktál nosztalgiázni?